Lények egy idegen bolygóról? Rajzfilmfigurák? A géntechnológia szülöttjei? Semmi ilyesmiről nincs szó. A medveállatkák ennek ellenére bizarr külsejükkel és egyedülálló belső működésükkel meglehetősen különcnek számítanak. Amint nem tetszik nekik a környezetük összezsugorodnak, és egészen a feltámadásukig - néha hosszú éveken át - semmilyen életjelet nem adnak.

Úgy néznek ki, mintha a teremtés tréfát űzött volna velük: karmaik akár a sasoké, alakjuk mégis inkább egy gyűtörr porszívószákéra emlékeztet. Petéik pedig mintha egy gyöngy-giccs megszállott divattervező álmodta volna.
Időközben több mint 950 faj ismert, köztük a legkisebbek alig érik el a homokszem méretét, a legnagyobbak pedig gombostűfej nagyságúak. Se szív, se tüdő. Az átlátszó "vér" szabadon áramlik a testben, a légzéshez pedig elég a bőrön át történő gázcsere. Ez a takarékos üzemmód az egész bolygó benépesítését lehetővé tette.
A zoológiailag a Tardigradákhoz tartozó medveállatkák a széllel, madártollakon, vízfolyásokban algákra kapaszkodva utaznak. Így foglaltak el olyan élettereket, amelyek más élőlényeket valósággal elborzasztanának: a Himalája 6000 méteres hegyeit, az óceánok 4500 méter mély talajait vették birtokba, Japánban forró forrásokat Izlandon pedig gleccsereket. Különösen azonban moha közt érzik jól magukat. Itt kiválóan megkapaszkodhatnak karmaikkal, és bőségesen vannak növényi sejtek és parányi lények, amelyek kényelmesen ki- vagy felszippantható táplálékot biztosítanak.
A Tardigradák azonban csak akkor képesek mászni, enni és emészteni, ha egy vékony vízréteg veszi őket körül. Mi történik tehát, ha kiszárad a moha?
A menekülés helyett a medveállatkák az irányított öngyilkosságot választják: hagyják magukat kiszáradni. Minden testnedv eltűnik, ráncos kis csomók, úgynevezett tartályocskák maradnak hátra.
Ez lenne a vég? Semmi esetre sem. Egy rendkívüli rendelkeznek: a halottak sorából történő többszöri visszatérés képességével. Valaminek köszönhetően nemcsak napokat, de akár hónapokat vagy éveket is képesek a kriptobiózis állapotában tölteni, és lemondani az életüket jelentő vízről. Egészen addig, amíg néhány csepp be nem harangozza a szebb jövőt - és néhány perccel később már be is indul a következő élet.
A hullamerevség időszakában, úgy tűnik, a medveállatkák szinte egyáltalán nem öregszenek.